Szülés után nem sokkal eléggé megbolydult a szervezetem,
ami többek között azzal járt, hogy állandó pánikrohamok gyötörtek. Egyrészt a hormonháztartásom kattant be, másrészt pedig én magam is, hiszen a covid miatt a pici babámmal otthon ültem bezárkózva és naivan azt hittem, hogy minden oké, tök jól bírom. Közben mivel én annyira „jól bírtam”, nem igazán pihentem vagy ettem rendesen, a vércukorszintem sem volt boldog, így szépen elkezdtem rosszul lenni. (Kiderült, hogy túl gyorsan esik le a vércukrom, így extrán oda kell figyelnem a helyes táplálkozásra.)
Bár a hormon- és cukorproblémám megoldódott az életmódom helyes irányba való visszaterelésével, a pánikrohamok velem maradtak. És miért beszélek erről? Mert a fotózásnak elképesztően nagy szerepe van abban, hogy mostmár nem kell napjában minimum háromszor halálfélelmet éreznem.
Hello, it's me! Photo: @bytimea
A fotózás rángatott ki a hétköznapokból,
amik észrevétlenül váltak iszonyatosan egyhangúvá és hagytak becsavarodni. Amikor fotóztam teljesen más világba kerültem, amikor pedig hazaértem és nekiültem szerkeszteni, újabb és újabb impulzusok értek. Imádtam tanulni (ez persze nem múlt el) és rengeteg energiát fektettem a fejlődésembe, amit így, egy év elteltével még inkább meg tudok köszönni magamnak.
Számomra hihetetlen, hogy sokan kifejezetten engem szeretnétek felkérni a pillanataitok megörökítésére, még akkor is, ha órákra vagyunk egymástól. Hogy rám bízzátok az esküvőtök fotózását, mert „imádjátok a stílusom”. Hogy Németországba utaztam, mert egy kint élő régi barátnőm úgy érezte, velem biztosan meg tud örökíteni egy hatalmas bált rendhagyó módon.
Egy éve még csak álmodoztam arról, amit ma megkapok.
Hálás vagyok minden felkérésért, kedves szóért, még a meg nem válaszolt ajánlatkérésekért is (de azért légyszi jelezzetek vissza).
Bocsi, elég hosszú lett, igazából csak azt akartam mondani, hogy egy szuper döntést hoztam, amikor kitaláltam, hogy fotózni fogok és, hogy köszönök nektek mindent!
